Olvasási idő: ~15 perc

Sikerült interjút készítenünk a százhalombattai Barátság Kulturális Központ vezetőjével, Szigetvári Józseffel. Igazgató úrral arról beszélgettünk, hogy mik a százhalombattai kulturális élet sajátosságai, milyen lehetőségeik vannak arra, hogy a közönséggel kapcsolatban maradjanak!  

Kérem, mutatkozzon be és ismertesse meg olvasóinkkal a százhalombattai kulturális élet sajátosságait!

A Barátság Kulturális Központ igazgatója és a százhalombattai Forrás Néptáncegyüttesnek is ügyvezető igazgatója vagyok. A Nemzeti Kulturális Alapnál pedig a kulturális eseményekkel kapcsolatban vagyok kurátori rangban. A művelődési ház eddig is a település központja volt, de az utóbbi években megpróbáltuk még jobban azzá tenni. A színházat például a környező 75 kilométeres körzetben található településekről is rendszeresen látogatják, de még Pécsről és Szekszárdról is jönnek ide érdeklődők.

Ennek az az oka, hogy volt egy stratégiaváltásunk, így mint befogadó színház csak külső színházakkal dolgozunk. Tehát, ha a pécsi közönség valamelyik külső színház darabját Százhalombattán elérheti, akkor nem fog Budapestre menni, mert oda este 6 óra körül időben bejutni szinte lehetetlen a forgalom miatt. Gyakorlatilag így Pécsig el tudtunk nyúlni a stratégiánkkal. Erőteljes a kulturális központnak ez a típusú munkája, ugyanakkor idetartozik egy konferenciaközpont is, amelyet üzemeltetnünk kell, tehát igen széles körű a tevékenységünk, és nagyon nagy a látogatottságunk.

Százhalombatta egy 17 ezer lakosú település, mely eredetileg ipari város volt, de a kulturális központ ennek az arculatát jócskán megváltoztatta. Nem igazán szokványos egy ilyen, agglomerációban lévő településen az, hogy például folklór fesztivál megszervezésre kerüljön. Ez egy olyan rendezvény itt nálunk, amelyre különböző országokból, gyakorlatilag az összes kontinensről érkeznek fellépők. Az európai átlagot ezzel egyébként megugorjuk az ilyen programok tekintetében. A budapesti agglomerációban lévő települések mindig attól félnek, hogy a nézők Pestre mennek, nos, mi ezt teljesen megváltoztattuk. Sőt, nagyon sok esetben a fővárosból hozzánk járnak színházba és a rendezvényeinkre is.

Úgy gondolom, hogy hiába építenek házakat egy városban, az nem attól lesz kulturális centrum. Ahhoz kell egy szellemi központ is, és nálunk ilyen a művelődési ház. Fontos, hogy ez a város és benne az intézményeink, rendezvényeink ténylegesen arról szóljanak, hogy az emberek művelődjenek, szórakozzanak úgy, hogy közben mindenki jól érezze magát. Ehhez komoly szabályokat hoztunk, sőt olykor drasztikus lépéseket kellett tennünk. Szerintem, ha egy épületre az van kiírva, hogy „Kultúrház”, akkor tudomásul kell venni, hogy ott bent nem focidrukkerekre van felkészítve a személyzet, illetve a berendezés, de ez fordítva is igaz egy futballpályára. Az elején persze az emberek nem értették, hogy miért nem lehet kabátot vagy üdítőt bevinni a színház nézőterére, hiába egyértelmű az, hogy a színész nem kíváncsi a papírzacskók zörgésére vagy a kóla szisszenésére. Nem mondom, hogy rövid idő alatt, de mára már elértük, hogy a rendezvényeinken az emberek maguktól tudják, hogy hol lehet dohányozni, nem szemetelünk stb. A színházban például a toalettet nem is kellett kimeszelnünk, mert az emberek megtanultak vigyázni a rendre, meg úgy mindenre. Mostanra ezeket a dolgokat már mindenki megtanulta itt a városban, senkivel sincs ilyen gond, én ezt nagyon fontosnak tartom.

A koronavírusnak milyen rövid-, illetve hosszú távú hatásai várhatóak a településre, illetve a művelődési ház működésére?

Ez most mindenhol nagyon súlyos kérdés. Nyilvánvaló, hogy gazdasági szempontból szinte minden település katasztrofális helyzeteket élt vagy él át most, bár azért a vírus előtt sem mindig voltak túl jó helyzetben. Most pedig a vírus hatására ezer sebből vérzik minden. A saját településünkön látom, hogy bizonyos szektorokban hatalmas bevételkiesések vannak, ilyenek a vállalkozások, és az erőmű működése is lecsökkent stb. Szerintem nagyon nehéz lesz az újrakezdés, és ha az embereknek nem lesz semmilyen pozitív élményük ezen időszak alatt – értem itt a fesztiválokat, vagy akár csak egy emlékezetes focizást –, akkor még nehezebb lesz visszaállni. Kell nekik valami pozitívum, hogy a mentális egészségük is helyrejöjjön.

Szerencsére a kulturális központok most még cselekvőképesek egy bizonyos szintig, például az online előadások is ilyen dolgok. Jelenleg a közösség és a közönség megtartása az egyik kiemelten fontos dolog. Persze, a megszokott munkánkat most nem tudjuk elvégezni, nincsen színház vagy ilyesmi, de vannak lehetőségeink megszólítani a közönséget. Igen fontos, hogy érezzék: a kulturális központ nem adta fel, képes hozzájuk eljutni és kommunikálni velük. Azt viszont sajnos reálisan kell látni, hogy szinte az összes önkormányzat kármentésében minden fontosabb lesz, mint a kultúra. Ebben a szektorban nem lehet kiszámítani, hogy mi fog történni, ezért kell majd nagyon észnél lenni egy kulturális intézménynek ahhoz, hogy a tevékenysége ne merüljön feledésbe és ne váljon teljes egészében oktalanná vagy feleslegessé.

Említette, hogy lehetőség van online kapcsolattartásra a közönséggel. Ezt Önöknél hogyan kell elképzelni?

A Facebook oldalunkon és a weboldalainkon is naponta, rendszeresen jelen vagyunk, tartalmakat közlünk, például minden reggel valami pozitívummal indítunk. Ezt úgy csináljuk, hogy bármelyik kolléga, aki csak akar, keres valamilyen idézetet vagy valamilyen gondolatot, amelyet ő fontosnak talál azon a napon, és ez minden reggel megjelenik. Napközben pedig mindig van valamilyen aktualitás arról, hogy éppen mit csinálunk. Tehát szeretnénk megmutatni olvasóinknak, hogy nekünk azért még van dolgunk, nem állunk le.

Van egy olyan, gyerekeknek szánt ötletünk is, hogy egy medvét – amely közel két méteres és alapjáraton is a gyerekeknek van kiállítva egy medveboccsal a karjaiban –, valamint az ő napjait mutatjuk be. Eddig minden nap valamilyen játékos formában meséltünk a gyerekeknek arról, hogy éppen mit csinálnak a medvék. Ez azért van, mert amikor még nem volt ez a helyzet, akkor – a színházi előadások alkalmával – ezek a medvék minden nap mesét mondtak a kisgyerekeknek, fogat mostak velük stb. Ezt persze értsük képletesen, életvezetési tanácsokkal láttuk el a gyereket a medvéken keresztül. Most viszont bemutatjuk a nagy mackó életét, hogy például éppen maszkban takarít, vagy valamit egyebet csinál. Délután pedig a napzáró tartalmakat tesszük közzé. Itt láthatják, hogy mit csinálnak az otthonaikban a kollégáink, például az énekkar közös éneklésre hívja az embereket.

Tehát mindig van valamilyen aktivitás, és azt vettük észre, hogy nézik és szeretik. Azért naponta a 3–4 ezer megtekintés, az nem kevés. Ezek jópofa, játékos dolgok és szerintem most ezek nagyon fontosak az embereknek, mi pedig napi szinten jelentkezünk is ezekkel a tartalmakkal. Megpróbálunk a gyerekektől a nyugdíjasokig minden célcsoportot megszólítani.

Sok olyan dolgot említett, amelyben Önök különböznek a többi településtől. Van-e még valami, amit esetleg máshogyan csinálnak?

Azt pontosan nem tudom, hogy más település mit csinál, de például azt tudom, hogy rengeteg hasonló intézmény fogta magát és lehúzta a rolót. Szerintem ez a legrosszabb, amit lehet tenni, hiszen a hozzánk hasonló intézmények nem csak egy nyitás és zárás között kell, hogy működjenek, hanem – mivel mi közösségfejlesztők és kultúra közvetítők vagyunk – nekünk minden körülmény között alkalmazkodni kell.

Nekünk a munkánkat kell, hogy végezzük. Igaz, hogy átalakult, de le kell ülni, gondolkodni és megpróbálni. Ha pedig nem sikerül, akkor is azt mondhatjuk, hogy legalább megpróbáltuk. Megtaláltuk annak a lehetőségét, hogyan tudjuk a vírussal szembeni harc elvárásainak megfelelően elvégezni a munkát. Ezt ki is adtuk a munkatársaknak, hogy érezzék azt: van értelme csinálni és szükségünk van rájuk. Látom, hogy a kollégák hangulata hullámzó is lehet, és hogy mikor éri el őket jobban a pánik, vagy mikor vannak aktív helyzetben. Ha azt látom, hogy van aktivitás, akkor tudom, hogy minden erejükkel próbálják a fennálló helyzetet megoldani.

Két részre van szakadva ez a szektor. A nagyobbik része leállt, a kisebbik pedig megpróbál valamit csinálni, és mi ebbe a csoportba tartozunk. Persze, itt számít az is, hogy egy intézmény mennyire volt benne a közönsége tudatában; mi ebből a szempontból szerencsésebbek vagyunk. Ez egy kisváros, ezért ilyen helyen egy intézmény sokkal könnyebben be tud kerülni a köztudatba. Tehát nagyon szoros és már-már személyes kapcsolatot alakítottunk ki a város lakóival, a fellépő művészekkel stb.

Nekünk az is jelentőséggel bír, hogy a fellépő művész milyen körülmények közé érkezik meg hozzánk, például megkínáljuk egy kávéval vagy egy teával. Vagy tudjuk, hogy ő Kossuth-díjas színész, vagy pont most van a születésnapja, vagy most játssza az utolsó darabot, mert mondjuk babát vár – így az előadás végén adunk neki egy helyes rugdalódzót. Ezektől a figyelmességektől a fellépő színészek erősen kötődnek az adott helyszínhez. Meglep minket, hogy Budapest vezető művészei ránk írtak most is, hogy: „Mi van velünk, hogy vagyunk?”, tehát izgatja őket az, hogy mi a helyzet a színházzal, mert személyes kapcsolatban vagyunk velük.

Az előadások elején és végén én mindig ott vagyok a bejáratnál, mert kíváncsi vagyok a nézők arckifejezésére be- és kimenetkor is.  Ezt a személyes kapcsolatot az emberek megszokják, hiszen a boltba sem tudok úgy elmenni, hogy valaki ne kérdezné meg, hogy „mi a helyzet a művházban”, – még ha azt sem tudom, hogy ki ő. Ez a fajta személyes kapcsolattartás oda-vissza alapon működik. Van nekünk egy úgynevezett „krízisközpontunk”, ahol a különösen magányos, nyugdíjasklubok által feltérképezett időseknek a kollégáink segítenek bevásárolni. Elmennek nekik a gyógyszertárba, de úgy, hogy előre jelezzük a boltoknak vagy a patikáknak a kért mennyiséget, majd, amikor szólnak, hogy kész, akkor mi elmegyünk érte és elvisszük a magányosan élő időseknek. Akik pedig igen rossz lelkiállapotban vannak, azok számára létrehoztunk egy „krízistelefont”, melyet felhívhatnak, ha nagyon magányosak, vagy senkijük sincsen, vagy aki van, az nem elérhető, külföldön tartózkodik stb. Érdekes, hogy ezek a telefonközpontok a legtöbb esetben anonim működnek, mi pedig ketten üzemeltetjük egy kolléganővel, a nevünket felvállalva. Bármikor hívhatnak bennünket, és vannak is hívások, az emberek élnek ezzel a lehetőséggel.

Nem garantáljuk, hogy a fennálló problémáikat maradéktalanul meg tudjuk oldani, de az is segíteni szokott, ha tudnak beszélni velünk. Ez biztonságot ad, hiszen tudja, hogy bármikor felhívhatja ezt a számot. Nagyon jó, hogy megvan ez az igen erős személyes kapcsolatunk az emberekkel, és ilyenkor az eszköztárba ez teljes mértékben bevethető. Ebben talán eltérünk a többi településtől. Ezek az alkalmak komoly szakmai tapasztalatokat is adnak. Szerintem azok a művházak, amelyek most hasonlóan nyitnak az efféle dolgokra, azok rengeteg újtípusú kapcsolatra, tapasztalatra tudnak szert tenni.

A krízishelyzet kihirdetése óta melyek a legfontosabb döntések, melyeket meg kellett hozzon?

Hogy egy párat említsek: ilyenek voltak az előadások eltörlései; a munkáltatással kapcsolatos döntések meghozatala; a pandémiás terv, melyet el kellett készíteni; az új munkarend bevezetése; belső szabályok megváltoztatása. Összegezve, nagyon sok ilyen döntést kellett meghozni, amelyek a vírussal voltak kapcsolatosak. Kiemelném az előadások átszervezését, időpontjuk megváltoztatását, hisz ez nagyon összetett feladat volt.

Elbocsátások nem voltak, és szerencsére nem is lesznek, tehát ezzel kapcsolatban nem kellett „fájjon a fejem”. Nálunk a home-office nem olyan egyszerű, hiszen itt a teljesítés igazolás mindenfajta jogszabályi részét azért nagyon nehéz elrendezni. Alaposan ki kell találni ezeket a dolgokat, nem csak „hűbelebalázs” módjára cselekedni vagy dönteni. Ezért van az, hogy én jobban szeretem, ha együtt vagyunk bent a kollégáimmal, persze ennek meg kell teremteni a szabályos kivitelezését, az értekezletek formáját, a szájmaszkok viselésének lehetőségét, a fertőtlenítők használatát stb. A távolságtartás szerencsére eddig sem volt gond, mert a közösségi irodánk nagy, távol dolgoznak egymástól az emberek, nem is beszélve arról, aki egyszemélyes irodában végzi a feladatát.

Elbocsátásokkal kapcsolatban kellett döntéseket hozzanak?

Nem! Az a fura ebben, hogy nyilván ez általában egy önkormányzati ágazat, és ha nem terjesztik ki erre a bezárást, akkor az önkormányzatokat nem is nagyon kívánják kompenzáló forrásokkal ellátni. Az állam tehát ezt szépen letolta magáról, eddig már néhány szakmában elengednek pár dolgot. De például a járulék fizetés mérséklése ránk is hatással van, most három hónapig nincs ilyen teher. Úgy látom, hogy a városvezetésnek nincs elbocsátási terve, hiszen ez az állapot nem fog örökké tartani, és minél hamarabb túl lehet és kell ezen lépni. Utána a mi szakképzett munkaerőnket megtartva menni fog az élet tovább. Még mindig nagyon bízom benne, hogy egyrészt idővel meg lesz a vakcina, illetve, ahogy szoktam mondani, minden elfárad egyszer.

A vírus is el fog fáradni, semmi sem tarhat örökké. Itt majd az lesz érdekes, hogy ez meddig tart, mert, ha ez a nyári időszakon végig megy, az azért nekünk komoly teher lesz. Nyilván akkor bevétellel nem tudunk számolni, illetve azzal a 60.000 vendéggel sem, akik szokás szerint a nyári hónapokban felkeresnek bennünket. Nem kellett még ilyen nagy döntéseket hozni, és én bízom benne, hogy nem is kell majd. Egy olyan foglalkoztatási struktúrára álltunk rá, hogy aki megteheti, otthonról dolgozik. A többiek egy műszakban, olyan munkát végeznek, amivel hasznot hajtanak. Most még azokat a dolgokat is megcsináljuk, amiket évek óta nem, mindent apró hibát megtalálunk, a fürdő „csilli-villi” lesz, olyan újszerű. Például készítünk egy új infraszaunát is.

Érte-e Önöket bármiféle nehézség a védekezés megszervezése alatt, és ennek van-e most is jelentősége? Milyen eredmények és a problémák merültek fel a védekezés során?

Összefoglalva: nincs eszköz. A százhalombattai önkormányzat minden dolgozónknál elvégezte a koronavírus tesztet. A védekezés nálunk többnyire „home-made”, tehát mi varrtunk magunknak maszkokat, márciusban megrendeltünk mindenféle fertőtlenítőszert. Túl sok segítséget nem kapunk, így magunknak kell megoldani a problémáinkat. A baj az, hogy erre még az iskolák sem voltak felkészülve, és ott sem voltak maszkok. De feltaláltuk magunkat, hiszen mi megvarrtuk az iskoláknak a maszkokat, ők pedig cserében adtak nekünk fertőtlenítőket.

Mint vezető, miben érzi a legnagyobb nehézséget?

A hozzánk hasonló intézményvezetők – úgy gondolom – számtalan esetben magukra vannak utalva, magukra vannak hagyva. Sajnos általában az a szlogen, hogy „oldd meg”, és ezzel kapcsolatban sok jót nem tudok mondani. Azokban a körökben, ahol erről szoktunk értekezni, ott mindenki hasonlóan gondolkodik, mint én. Ez most egy különösen nehéz helyzet, hiszen nem csak a saját vagy az intézmény problémáit kell megoldani, hanem – mint már említettem – oda kell figyelni a kollégák lelkiállapotára is. Ezek a helyzetek szerintem olyan mentális terheket rónak a vezetőkre, amelyek különösen nehezek. Én úgy látom, hogy sok dolog most fontosabb, mint hogy a valós és a komoly problémák leküzdésében egymás segítségére legyünk, és ez semmiképpen sem jó. Ehhez most nem is szeretnék többet hozzáfűzni.

Esetleg van-e olyan speciális szolgáltatás, amelyet terveznek bevezetni a fennálló válsághelyzet alatt?

Amiket már elmondtam, hogy csinálunk, ezek már mind speciális szolgáltatások, hiszen ezeket korábban nem alkalmaztuk. Ezeknél különlegesebbeket nem is terveztünk. Az emberek és a kollégák is meg vannak jelenleg elégedve ezzel a teljesítménnyel, és ezt látva nyugodt vagyok ebből a szempontból. Nem is tudjuk igazán, hogy mit akarunk tervezni, hiszen nem kapunk válaszokat. Ami tervezhető volt, azt mi kitaláltuk és meg is csináltuk. Jelenleg nincs szó semmiféle olyan fejlesztésről sem, amelyet pont most lehetne elvégezni, hiszen abszolút a túlélés a legfontosabb. Nem tudom, hogy más településeken mi van, de szerintem csak a rezsire és a fizetésekre van keret, másra nagyon nincsen.

Mit gondol, mikor fog beindulni az a bizonyos újrakezdés? Milyen tervük van ezzel kapcsolatban?

Szerintem, hogy mikor lesz ennek vége, azt senki sem tudja pontosan megmondani. Még találomra sem tudok mondani semmilyen végkimeneteli időpontot. Emlegették a júliust, de nem értem, hogy mihez képest volt ez viszonyítva. Nem tudok egyetérteni az intézkedések egy részével, de be kell látni, hogy ez csak az én véleményem. Minden rosszban van valami jó is. Azt szokták mondani, hogy ha van egy komoly katasztrófa, az rossz, de a koporsógyártók akkor keresnek… Tehát meg kell találni a kiutat, látni kell a lehetőségeket. Én most azt látom, hogy a plexikészítők hasítanak, mert nem láttam mostanában olyan boltot, ahol ne lett volna plexi fal, eleget téve a higiéniai előírásoknak.

Ön szerint számít-e, hogy mi ezzel a fajta kommunikációnkkal próbáljuk megerősíteni az ügyfeleinket abban, hogy ennek az időszaknak is vége lesz egyszer? Mit gondol, hasznos ez a mi tevékenységünk?

Bizonyára hasznos lehet, mert az emberi ilyenkor mindenhonnan megpróbál információkat begyűjteni vagy egyáltalán tájékozódni. Az, hogy egy másik ágazat mit gondol erről, az minden bizonnyal érdekes dolog. Mikor annak idején középiskolában voltam igazgató, akkor a továbbtanulások témájában nem nagyon érdekelt a Corvinus véleménye, ellenben a Gyáriparosok Országos Szövetségének a véleményére mindig kíváncsi voltam, hiszen ők voltak a felhasználók, ők mondták el, hogy hol van munkaerőhiány, milyen szakmák hiányoznak stb. Tehát, ilyen szempontból nagyon hasznosak ezek a dolgok.

A jövőben tervezne a KKV Mediával további közös együttműködést?

Ha ezen túljutunk, akkor minden további nélkül. Az, hogy ez az állapot mikor fog bekövetkezni, azt – mint mondtam – nem lehet tudni. Sajnos nem lesz egyszerű az újraindulás, hiszen ez nem csak annyi, hogy vége van, és akkor lehet folytatni tovább mindent, hanem azért kell egy „kis” idő, mire átállnak az emberek és a szolgáltatók is. Ezért mondtam, hogy mindennel kapcsolatban nagyon észnél kell lenni. Pont ezért nagyon fontos adni a többi ágazat véleményére is, továbbá használni a megfelelő kommunikációs csatornákat, melyek a mi esetünkben eddig is nagyon jól működtek és reméljük, hogy ez így is fog maradni. De azt tudom mondani, hogy amint vége lesz, akkor feltétlenül és szívesen dolgozunk Önökkel tovább.

Következő cikkünk tartalma:

Folytatva interjú sorozatunkat, a napokban Regéc község polgármesterével beszélgettünk. Bakos Ferenc úrtól arról érdeklődtünk, hogy milyen fejlesztésen ment keresztül a regéci vár, hogyan élték meg az elmúlt hetek megpróbáltatásait, milyen lehetőségeik vannak az újranyitás kapcsán.